Az elmúlt három hónapban a TISZA-kormány de facto kriminalizálta Magyarország nemzeti konzervatív ellenzékét azzal, hogy átfogó támadást indított annak intézményei, jelöltjei, országgyűlési képviselői és azon köztisztviselői ellen, akik nem hajlandók meghajolni Magyar Péter akaratának. Sokan ezt „lengyel modellnek” nevezik, azonban ezeknek a módszereknek az alkalmazását a német baloldal már jóval Donald Tusk hatalomra kerülése előtt tesztelte.

A közelmúltban Martin Sichert, az Alternatíva Németországnak (AfD) Bundestag-képviselőjének kizárása a Friesland járási vezetői választásáról, amelyet szeptemberre terveztek, valamint az AfD polgármesterjelöltjének, Reinhild Goesnak a meghallgatás nélküli eltiltása Nörten-Hardenbergben, a „demokrácia utáni” Németország új normalitásává vált. A jogi eszközökkel folytatott politikai küzdelem, a titkosszolgálatok általi zaklatás, sőt az ország egyetlen jelentős jobboldali pártjának jelöltjei elleni politikai erőszak is olyan jelenségekké váltak, amelyek már alig váltanak ki reakciót.

A „szélsőjobboldalinak” bélyegzett szereplőkkel szembeni folyamatos retorikai támadások és félelemkeltés, amelyek választott politikusoktól, a médiától és a radikális civil szervezetek hálózatától érkeznek, szerves részét képezik annak az autoriter politikai környezetnek, amely Angela Merkel kancellársága alatt alakult ki, és amelyet az elmúlt tizenöt évben a CDU/CSU, az SPD és a Zöldek politikai szövetsége tovább erősített.

A kizárt jelölt, Sichert úr, kizárását „a szabad és egyenlő választások alapelvének súlyos megsértésének” nevezte, míg az AfD vezetője, Alice Weidel „közvetlen támadásnak a demokrácia ellen” minősítette az esetet, mondván, hogy a hagyományos pártok aláássák a szabad és egyenlő választások alapelvét.

„Ők az Alkotmány valódi ellenségei!” – írta Weidel a közösségi médiában.

A történelmi előzményekhez hasonlóan a jelenlegi német elit ismét politikai kudarcait próbálja terjeszteni Európa politikai rendszerében – szinte missziós buzgalommal. Miközben az autóipara politikai döntések által előidézett egzisztenciális válsággal néz szembe, Németország jelenlegi fő exportcikke – a fegyverek után – sajnálatos módon a politikai instabilitás és a társadalmi széthúzás.

Az Európai Unió intézményeinek fokozatos átalakulása egy központosított politikai rendszerré Ursula von der Leyen elnöksége alatt, ahol az európai források és támogatások egyre inkább politikai lojalitáshoz kötődnek, közvetlen fenyegetést jelenthet a tagállamok történelmi és szuverén jellegének fennmaradására.

Donald Tusk Lengyelországa csak egy példa a sok közül. Ha valóban meg akarjuk érteni, mennyire veszélyessé vált a német politikai és igazságügyi nyomásgyakorlás modellje, akkor azokat az országokat kell megvizsgálni, ahol a kormányzó erők és az ellenzék közötti egyensúly még nagyobb mértékben felborult.

Ukrajna egy olyan példa, amelyet az EU és Németország támogatott autoriter rendszerként mutatnak be, míg Magyar Péter Magyarországa egyre inkább új követőként jelenik meg.

A TISZA-kormány által elfogadott legutóbbi Alaptörvény-módosítással Magyarország egyrészt ismeretlen területre lép, másrészt egy olyan utat követ, amelyet legnagyobb gazdasági, ipari és – úgy tűnik – politikai befektetője már sikeresen alkalmazott.

Ahelyett, hogy nyíltan betiltaná fő ellenfeleinek politikai pártját, a Magyar-kormány a német modellt követve saját lojális baloldali médiáján, politikai civil szervezeti hálózatán és egyre inkább az Európai Unió intézményeinek segítségével próbálja rendszeresen megbélyegezni riválisait.

Az ország elnökének demokratikusnak vitatott eltávolítása, Orbán Viktor újraválasztásának megakadályozása, a vezető Fidesz-képviselők jövőbeli választásokból való kizárása, valamint a közintézmények és a közmédia elleni támadások mind olyan példák, amelyeket a jogállamiság gyors romlásának jeleiként értékelnek.

Ez egyértelműen nem kizárólag magyar jelenség.

Az Európai Unió átalakulása egy központosított politikai rendszerré, ahol az európai forrásokat és támogatásokat politikai feltételekhez kötik, közvetlen veszélyt jelenthet a tagállamok történelmi és szuverén identitására.

Az Orbán-kormánytól korábban visszatartott uniós pénzek felszabadításának ígérete a Bizottság részéről sokak szerint komoly kérdéseket vet fel az EU hosszú távú hitelességével kapcsolatban.

Ezzel párhuzamosan Manfred Weber az Európai Néppártot – amelynek Magyar Péter TISZA pártja ma már tagja – egy olyan politikai erővé alakította, amely egyes kritikák szerint eltávolodott a korábbi keresztény-konzervatív értékektől, és egyre inkább támogatja a bevándorláspárti irányvonalat.

Viktor Orbán egyik legnagyobb hibája az volt, hogy hitt abban, hogy a CDU és a CSU ismét keresztény-nemzeti, szuverenista pártokká válhatnak.

A Magyarországon kialakuló politikai helyzetért azonban a felelősséget nem lehet kizárólag német vagy európai uniós hatalmi struktúrákra hárítani. A magyar választók teljes felelősséget viselnek saját politikai döntéseikért.

Az Orbán-kormány hibái ismertek és dokumentáltak voltak, azonban a szerző szerint a választóknak óvatosabbnak kellett volna lenniük egy olyan vezető támogatásával kapcsolatban, akit inkább a személyes bosszúvágy, mintsem a szükséges reformok végrehajtásának szándéka vezérel.

A német baloldal által létrehozott politikai és jogi precedensek azonban olyan környezetet alakítottak ki Európában, ahol egyes vélemények szerint csak a domináns politikai irányzatok képviselői élvezhetnek teljes jogi és választási legitimitást.

A szerző állítása szerint azok számára, akik Magyarországon és Európa más részein politikai jogi küzdelmeket tapasztalnak, egyre világosabbá válik, hogy a demokráciák teljes helyreállítása csak akkor lehetséges, ha Németországban is jelentős politikai változások történnek.